Van hely? - kérdezte egy fiatal nő a bejáratnál, mielőtt belépett volna. Hosszú ideig prostituált volt Zuglóban, és nem világos, hogyan menekült meg ettől az élettől. Már évek óta idejön, de néha még mindig habozik az ajtónál, mert nem mer bejutni. Levágtatta a haját, és különböző parókákat visel, amelyeket elkezdett levágni. Nem hajlandó enni, gyakran a szemétből vagy a szemét mellett szed. Az állapotát nehéz megállapítani, sosem volt egészséges. Az önmegsebesítés oka lehet, hogy többször is szexuálisan bántalmazták. A fiatal nő történetét Endre Buzás, a RÉS Alapítvány női éjszakai menedékének igazgatója mesélte el, amikor meglátogattuk a létesítményt. A menedék 35 hajléktalan nő számára nyitva van nyáron, télen pedig 50 hajléktalan nő számára este 6 és reggel 8 között, és ingyenes alvóhelyet, fürdőhelyet, mosóhelyet és ételmelegítőhelyet kínál a Podmaniczky utcán. A vacsora bárkinek elérhető, aki akar. "A tömeges menedékhelyek ellenére a hajléktalanság mélyen magányos élet" - magyarázza Endre. "A személyes téred a táskádban van. És néha még ez is megszállás alatt áll. Az alapvető szükségletekhez szükséges magánélet ritka; ha horkolsz, kiabálnak veled, és a hely még mindig büdös másoktól, még akkor is, ha megmosakodtál. Ráadásul a nők másképp veszik át az otthonuk elvesztését, és gyakran sokkal tovább viszik a terhet". A menedékhely nemcsak menedéket kínál, hanem szociális segítséget is, új ruhák adományozását, valamint könyvekhez, újságokhoz és az internethez való hozzáférést is. Rendszeres tevékenységek, beleértve a filmszórásokat és az önkéntes programokat, mint például a színházi látogatások, a szemétgyűjtés és a visszaélések kezelésére szolgáló támogató csoportok is rendelkezésre állnak. A menedékhelyhez való hozzáférés a "első jön, első szolgál" alapon történik, amit egy szolgálatban lévő szociális munkás határoz meg. Bár a nyitás hivatalosan este 6-kor van, sokan két órával korábban érkeznek, hogy jó kapcsolatot tartsanak fenn a létesítménygel, és biztosítsák belépésüket. Amikor az óra hatot üt, az ajtó kinyílik, és minden korú nő belép, egész életükben csomagolva a bőröndjeikbe, a táskáikba és a zsákjaikba. Miután bejutottak, a lakosokat többágyas szobákba osztják ki éjszakára. A csoportokból olyanok jönnek létre, akiknek a preferenciáik és a szokásos csoportok, és némelyek kifejezik csalódásukat, amikor nem kerülnek össze. A kamera jelenléte vegyes reakciókat vált ki; egyesek közömbösen beleegyeznek, mások csendesen visszautasítják a fotózást, attól tartva, hogy "nem elég szépek", míg mások kezdetben ellenállnak, csak hogy néhány perccel később meggondolják magukat. Endre Buzás harminc éve vezette a menedéket, megosztva a tapasztalatait egy 1992 decemberében kezdődött utazásról, amikor barátaival együtt teát és élelmet osztottak szét a hajléktalanoknak, ami végül igazgatói szerepére vezetett. A tapasztalata egy olyan rendszert mutat be, ahol az átmeneti menedékhelyek és az ideiglenes megoldások sokak számára állandóvá válnak. A menedékben lévő nők, köztük egy elkötelezett futó, aki még megfelelő cipő nélkül is részt vett a versenyekben, és az idősebb lakók, akik a menedék közösségét és szabadságát választották az elszigeteltség helyett, élénk képet festettek a rugalmasságról a nehézségek közepette. Endre megjegyzi a hajléktalanság kezelésének összetettségét, hangsúlyozva a kisebb létesítmények, az intenzív szociális munka, a jobb pszichiátriai ellátás és a társadalmi együttérzés szükségességét, hogy valóban lássák és kezeljék ezeket az egyéneket embertársakként, méltóságot és tiszteletet érdemlően. A búcsúzásunkkor egy fiatal lakos szívmelengető búcsúja hangsúlyozza a menedékhely hatását: "Igen, tényleg szeretlek titeket, esküszöm. Csak magam nem".